Bár hihetetlennek hangzik, de a vers – legalábbis szerzőjének szándéka szerint biztosan – nem a máról szól, mert Bächer Iván 2013. december 2-án elhunyt.

Annál inkább szól viszont a mának.


Bächer Iván: Prológ

 

Elkezdődött végleg vége lenni
Lassan minden észrevétlenül
Pusztulni kezd, pállni, szétperegni,
Odvasodik a világ belül.

 

A némaság a szívekbe szárad,
Nesztelenül szerteszáll a szó,
Utolsókat köpik ki a szájak,
Mondhatatlan, ami nem látható.

 

A füstölgő légben vitriol van,
Foszlanak a formák, alakok,
Fojtogató, bűzös ködgomolyban
Masíroznak némán a vakok.

 

S ki dünnyög még: Biztos erről volt szó?…
Azt otthagyják. Nem lesz vele gond.
Kipusztulni indul az utolsó
Boldogtalan, idegen bolond.

 

Pengeszemű, elordasodott nép
Hömpölyögve, büszkén felvonul,
Hozza századok szokott szemetjét,
S elégedett irgalmatlanul.

 

És nem marad menedék semennyi,
Itt tenyészni lehet csak csupán,
A falkával föl-le, föl-le menni
Az enyészet korhadt grádicsán.

 

Valaminek itt annyira vége,
Amennyire vég nem volt soha,
Halleluja száll a szennyes égre,
S beköszönt a semmi fénykora.

 

Gond feledve, bánat eladva,
S szétrohadva haragnak harangja.

Kategóriák: Idegen tollak

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük