“Keresd meg a határaidat és haladd meg őket!” – mondja Lynn Strickland.
Én inkább azt mondanám: Keresd meg a határaidat, hogy tudd mit kell meghaladnod.

 

Fogadd el Magad – igen így, Nagybetűvel

Nemcsak arra van szükség, hogy ismerjük, hanem arra is, hogy elfogadjuk, vállaljuk önmagunkat. Fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Törődjünk bele, hogy nem vagyunk tökéletesek. Maugham ezt úgy fogalmazta: „A tökéletesség csodálatos dolog, de egy idő után unalmassá válik.” Nos legalább nem leszünk unalmasak.

Minél sikeresebbek vagyunk az önelfogadásban, minél inkább harmóniában élünk önmagunkkal, annál sikeresebbek leszünk önmagunk átalakításában, képességeink kibontakoztatásában, a bennünk rejlő lehetőségek megvalósításában is.

Fontos számunkra, hogy mit gondolnak, mondanak rólunk mások, és egy így is van rendjén. De ha túlságosan fontos, akkor egyrészt szerepet kezdünk játszani, pozitív impressziót kívánunk kelteni, és ezzel egyre távolabb kerülünk valódi önmagunktól. Másrészt akkor az önmagunkról alkotott véleményünk is másoktól függ. Tartozni akarunk valakihez, szükségünk van mások szeretetére, tiszteletére, megbecsülésére. De legalább ennyire fontos, hogy önmagunkhoz „tartozzunk”, azaz harmóniában éljünk önmagunkkal. Éppen ezért elengedhetetlen, hogy szeressük, tiszteljük, becsüljük önmagunkat.

A gyermek önbecsülésének forrása a dicséret, a személyét – és nem a tevékenységét – ért bírálat viszont rombolja azt. Felnőttségünk egyik legfontosabb ismérve, hogy önbecsülésünk fenntartásában mennyire vagyunk kiszolgáltatva mások dicséretének, illetve bírálatának. Ha ismerjük és elfogadjuk önmagunkat, ezzel már megalapoztuk önbecsülésünket is.

Az önbecsülésnek több összetevője van: az önbizalom, az öntisztelet és az önszeretet.

Az önismeret, önelfogadás az alapja a fejlődésnek, a hiteles önmegmutatásnak és az önérvényesítésnek egyaránt.

Most azt gondolhatod, könnyű azt mondani: „becsüld, tiszteld, szeresd önmagad”. Csak az a baj, hogy ez nekem nem megy magától. Hogyan tudom megtanulni?


Ha eljössz hozzám,

beszélgethetsz valakivel magadról, aki kíváncsi rád, és – tág határok között – feltétel nélkül elfogad. Olyannak amilyen vagy. És ez az elfogadás segít abban, hogy Te is elfogadd önmagad, és olyan lehess, amilyen lenni szeretnél.


Az önbizalom

Önbizalmunk függ korábbi sikereinktől, de legalább ennyire fontos, hogy ne féljünk a kudarctól. Higgyünk abban, hogy képesek vagyunk tanulni belőlük, és a magunk javára fordítani. Merjünk dönteni, és higgyünk abban, hogy az esetek többségében képesek vagyunk helyesen dönteni.

Azt is tudatosítanunk kell, hogy jogunk van tévedni, hibákat elkövetni. Ha feladjuk a tévedés jogát, ezzel voltaképpen önállóságunkat adjuk fel. Hiszen a tévedéstől való félelmünkben átengedjük a döntést másoknak. Az anekdota szerint egy sikeres embert megkérdeztek, hogy mi sikereinek titka. „Jó döntéseket szoktam hozni” felelte. „És hogyan tanult meg jól dönteni?” kérdezte a riporter. „A rossz döntéseimből!” hangzott a válasz.

Ahhoz is jogunk van, hogy megváltoztassuk a döntésünket. Ilyen esetben azzal szoktak vádolni, hogy következetlenek vagyunk. Pedig nem a döntéshez, hanem a tényekhez érdemes ragaszkodni. Ha a körülmények változnak, változik a döntés is. Sőt: ahhoz is jogunk van, hogy döntésünk „logikátlan” legyen! Ezzel általában a férfiak vádolják a nőket.  És voltaképpen saját logikájukat kérik számon rajtuk. Ha például egy háztartásbeli családanya, munkát vállal, és az ebből származó jövedelmét háztartási alkalmazottra költi, ez a férje szerint logikátlan. Az asszony számára azonban logikus döntés: hiszen az önmegvalósítás lehetőségét keresi.


Az öntisztelet

Az öntisztelet azt jelenti, hogy sikereinktől és kudarcainktól függetlenül elfogadjuk magunkat egyedüli, megismételhetetlen értékes lényként, aki méltó saját, megkülönböztetett figyelmünkre. Önbizalmunk, önbecsülésünk nem függhet mások véleményétől, helyeslésétől, jóváhagyó bólintásától. Ha azt akarjuk, hogy legyenek, akik igazán szeretnek, tisztelnek bennünket, akkor azt is meg kell kockáztatnunk, hogy olyanok is lesznek, akik nem fognak szeretni. Úgy kell tisztelnünk magunkat, hogy ne helyezzünk el senkit bíróként magunk fölé. S ha önmagunk felett bíráskodunk, legyünk igazságosak! Ha tévedtünk, hibát követtünk el, ismerjük el, és tanuljunk belőle! (Ha nem tanulunk hibáinkból nem is érdemes elkövetnünk őket!) Elítélhetjük a hibát, a tévedést. De ne vessük meg, ne ítéljük el, ne ostorozzuk önmagunkat. Ha kimondjuk az ítéletet önmagunk felett: semmirekellők, értéktelenek, gyávák, tehetségtelenek vagyunk, ezzel aláássuk önbecsülésünket, és minden bizonnyal még nagyobb hibákat fogunk elkövetni. Éppen ezért jogunk, sőt kötelességünk megbocsátani magunknak.


Az önszeretet

Az önszeretet sokak számára a legnehezebben elfogadható és megvalósítható dolog. Sokan összetévesztik az egészséges önszeretetet a tömjénező önimádattal, mely nagyképűséghez, mások lebecsüléséhez vezet. Pedig a Bibliában is ez áll: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!”  Mit is jelent ez pontosan? „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!”  Vagyis ne jobban, de ne is kevésbé! Csak akkor tudsz másokat igazán szeretni, ha elfogadod, és szereted önmagadat is.


Mégis, sok ember (főleg nő) érez bűntudatot, ha önmagára, saját vágyaira, szükségleteire figyel. Ezért nagyon sokan az önelhanyagolás bűnét követik el.