Az asszertív ember felelősséget vállal. Pontosan tudja, hogy a nehéz helyzetekben is adnia kell előbb, hogy aztán kaphasson.

 

Önérvényesítés

Ha kellőképpen ismerjük, és becsüljük önmagunkat, még érvényre is kell juttatnunk érdekeinket. A legtöbb ember úgy gondolkodik: kétféle lehetőség van: vagy alárendelem érdekeimet, igényeimet másokénak, azoknak, akiket igazán szeretek, s akkor önzetlen, jó ember vagyok. Vagy kiállok érdekeimért, tűzön-vízen keresztül megvalósítom, keresztül viszem, amit akarok. Legyőzöm az akadályokat, átgázolok mindenen és mindenkin, aki az utamban áll. Ez persze agresszív, önző magatartás, ami tönkreteszi a kapcsolatokat. Pedig van harmadik út: nemcsak vagy-vagy létezik, megvalósítható az is-is.

Önérvényesítésről (asszertivitásról) akkor beszélhetünk, ha úgy állunk ki érdekeinkért, úgy vállaljuk fel igényeinket, hogy közben maximálisan figyelembe vesszük mások érdekeit is. Az asszertivitás tehát azt jelenti, hogy egyenrangú kapcsolatokat építünk ki, ahol az igények kölcsönös kielégítése a cél, amelyekben a konfliktusokat hatalmi eszközök bevetése, manipuláció nélkül rendezzük.

A nonasszertív (szubmisszív), önalávető viselkedés azt jelenti, hogy nem mondjuk ki érzéseinket, véleményünket, nem állunk ki önmagunkért, nem képviseljük érdekeinket. Minden áron tetszeni akarunk, el akarjuk magunkat fogadtatni, félünk a visszautasítástól. Kerüljük a konfliktusokat, ezért aztán mások érdekeinek, igényeinek rendelődünk alá.

Mik a hátrányai az önalávető viselkedésnek? Ha örökösen elfojtjuk saját vágyainkat, igényeinket, mások érdekeit mindenkor fontosabbnak tartjuk sajátunknál, akkor előbb-utóbb úgy érezzük, hogy értéktelenek vagyunk, nem becsülnek, hanem kihasználnak bennünket. (Mellesleg sokan tényleg ezt teszik. Hiszen az önalávető ember szinte hallgatólagos engedélyt ad a körülötte élőknek, hogy kihasználják, önzők, tapintatlanok legyenek vele.)

Az agresszív viselkedés azt jelenti, hogy kielégítjük szükségleteinket, de mások rovására. Mások érdekei, jogos igényei hidegen hagynak bennünket. Nyíltan kifejezzük érzéseinket, de nem törődünk mások érzékenységével. Ezért gyakran megbántjuk, megalázzuk, semmibe vesszük a másikat.

Az agresszív ember másoknál értékesebbnek, „felsőbbrendűnek” érzi magát. (Meg kell említeni, hogy ezzel nemegyszer az ellenkezőjét, csökkent önbizalmát, kisebbrendűség-érzését kompenzálja. Önbizalmát mások legyőzésével kell táplálnia.)

Kevésbé ismert, és nehezebben felismerhető a passzív-agresszív viselkedés, amikor a másikat manipulálva, bűntudatot keltve, félrevezetve, vagy makacs ellenállással próbáljuk érvényesíteni az akaratunkat. Az ilyen ember környezetében az emberek nagyon kényelmetlenül, kínosan érzik magukat, ha tehetik, elkerülik őket.


Az önérvényesítés tehát korántsem azonos az önzéssel. Ha felvállaljuk a felelősséget saját igényeink és céljaink megvalósításáért, ezzel nem veszélyeztetjük szeretet-kapcsolatainkat. Sőt! Egy elégedetlen, frusztrált ember, aki úgy érzi, hogy nem számít, nem becsülik, csak kihasználják, sokkal kevesebb szeretetet, elfogadást tud nyújtani párjának, gyermekeinek, pacienseinek és klienseinek is. Ha törekszünk céljaink, igényeink vágyaink megvalósítására, harmonikusabb, kiegyensúlyozottabb személyiséggé válunk, s ezzel családunk, környezetünk is csak nyerhet.


Min dolgozhatunk együtt

Az önérvényesítés az önfeltárással kezdődik.

Ez egyszerűen azt jelenti, hogy megmondjuk mit érzünk, mit gondolunk, mit szeretnénk, mire van szükségünk. Az önfeltárásnak kétség kívül vannak kockázatai. Felszínre hozhat nézetkülönbségeket, konfliktusokat, s ha kimondjuk igényeinket, szükségleteinket, vissza is utasíthatnak bennünket. Sokkal fontosabbak és jellemzőbbek azonban az előnyei: megelőzi a félreértéseket, a kapcsolatok sérülését.

  • Meg kell tanulnunk szükségleteink kimondását – először magunknak, azután az érintetteknek,
  • szembe kell néznünk az önfeltárás kockázataival, és
  • meg kell oldanunk az esetleg létrejövő konfliktusokat.

Ezekben tudlak segíteni.