Életünk egyik értelme, hogy valamit létrehozzunk és ezzel hozzájáruljunk a nagy egész alakításához, jobbá tételéhez.

A hozzájárulásról általában beszélni a legnehezebb az összes párkapcsolati szükségletek közül, mert ez a legszemélyesebb, és legkevésbé megfogható szükségletünk valamennyi közül.

Azt hisszük, hogy ez a szükséglet személyiség-fejlődésünk eléggé előrehaladott stádiumában lép életbe, vagy válik jellemzővé. Pedig már a kisgyerek is akar segíteni, adni, hozzájárulni. 2-3 éves korában segíteni akar takarítani, főzni, rámolni, még mosogatni is. Objektíven személve ebben a segítségben persze nincs sok köszönet, láb alatt van, sokat kérdez, minden tovább tart, maszatos, lesz, piszkos marad a tányér, sőt el is törhet – ezért aztán a legtöbb szülő lebeszéli róla. Olyan sikerrel, hogy 5-6 évesen már eszébe se jut segíteni. Nehéz és fáradságos munkával elérjük, hogy kellőképpen önző legyen. Pedig olyan kevés kell ahhoz, hogy megtartsuk ezt a veleszületett adás-szükségletet.

Ági meséli: Néhány éve egy szombati napon művelődési központban tartottam tréninget. A velünk átellenben levő teremben valamilyen gyerekprogram volt. Egyszerre volt szünetünk, és egy 5 év körüli kislány átjött a termünkbe és beszédbe elegyedtünk. Kérdezgetett, hogy mit csinálunk itt, és ő is mesélt a játékaikról. Azt is elmondta, hogy egy barátnőjével van itt. A szünet végén adtam neki két süteményt az asztalunkról, javasolva, hogy az egyiket adja át a barátnőjének. „De én nem szeretem odaadni másnak, amim van” – mondta a kislány. Leguggoltam hozzá, megfogtam a kezét, és azt mondtam: „Figyelj, most próbálj ki valamit. Add oda az egyik sütit, és nézd az arcát, ahogy örül neki, hogy ízlik neki, amikor beleharap. És közben magadra figyelj. Arra, hogy itt belül milyen jó érzés adni.” Vége lett a szünetnek, kezdődött a tréning. A terem közepén álltam, amikor nyílt az ajtó, beszaladt a kislány, megrángatta a zakómat, rám nézett, és csak annyit mondott: „Tényleg” – és kiszaladt.


Ha a szülők elég sikeresen oltották ki a gyerek hozzájárulás-szükségletét, akkor ez a szükséglet személyiség-fejlődésünk eléggé előrehaladott stádiumában alakul ki újra, vagy legalábbis akkor lép életbe, vagy válik jellemzővé. A fejlett személyiség persze kinél-kinél teljesen egyedi jellemzőkkel, tulajdonságokkal bír. A legfontosabb általános jellemző az, hogy a személyiség fejlesztése azzal nyeri el legfontosabb értelmét, ha fejlett személyiségünk létrejött értékeit megosztjuk a világgal. Ehhez adja meg az elegendő hajtóerőt és biztonságot önmagunk megbecsülése, elfogadása és szeretete.

Ha párkapcsolatban élünk hozzájárulásunk elsődleges „célcsoportja” természetesen a párunk. Azzal járulunk hozzá a kapcsolat sikeréhez – vagy akár működéséhez – ha neki adunk. Persze ehhez az is kell, hogy ő elfogadja. És most elsősorban nem tárgyakról, virágról, ajándékról beszélünk – bár az sem esik jól, ha a tiszta szívből adott ajándékra a párunk (anyánk) reakciója nem az őszinte öröm, hanem valami olyasmi, hogy „Igazán nem kellett volna! Minek adtál ki ennyi pénzt!”

Hosszabb időn át szingli nők egyedül élve sok mindent megtanulnak: villanykörtét cserélni, szöget verni a falba, egyesek még csempét fugázni is. Amikor azután a szingliséget felváltja a párkapcsolat, sokuknak nem jut eszükbe hátrébb lépni. Továbbra is megcsinálják az említett „férfi-feladatokat”, nem hagynak teret a párjuknak, nem hagyják őket a maguk módján hozzájárulni a mindennapokhoz, az élethez, a kapcsolathoz. Másrészt a sokáig szingli „mamahotelben” élő férfiak egy része nem is akar hozzájárulni. Megszokta: ellenszolgáltatás nélkül kap meg mindent, adni felesleges.


Párkapcsolaton belül a párunkkal egymás épülését kölcsönösen szolgáló tevékenységünk átmenetet képez a két terület, a fejlesztés és a hozzájárulás között. Mikor párunkat segítjük a fejlődésében tulajdonképpen hozzájárulunk a fejlődéséhez. Ez a segítség kétféle lehet, érdemi és technikai. Érdemi segítség mikor intellektuális jelenlétünkkel, beszélgetéssel, konstruktív vitával, együtt tanulással segítjük őt. És mindig szükség van azokra a technikai segítségekre, amik biztosítják számára a fejlődéséhez szükséges körülményeket, a szabadidőt, a stresszmentes környezetet, a felszabadulást hétköznapi teendők alól. Természetesen a legfontosabb ezen a területen is a kölcsönösség, a hozzájárulás adásának és kapásának arányai, és az, hogy ezek hosszabb távon kiegyenlítsék egymást.


Igen fontos a hozzájárulásban az ésszerű határok betartása. Hazai kultúránkban az adás, adakozás, megítélése nincs a helyén, rosszabb a kelleténél, és nem is kellőképpen elterjedt a jótékonyság a társadalomban. Így az adásban bármelyik végletbe könnyű beleesni. Egyrészt egyszerűbb kidobni a kinőtt vagy megunt ruhadarabot, mint elvinni valahová, valamilyen civil- vagy egyházi szervezethez, akik eljuttatják oda, ahol szükség van rá.

De túlzásba esni is könnyű. A „prófétai allűrök” néha nagyon vonzók tudnak lenni, így könnyen elfedik, hogy adakozásunk nem annyira a kedvezményezett hasznára, hanem inkább csak az önképünk javítására szolgál. De túlzásba lehet esni nemcsak az adakozásban, hanem a segítségnyújtásban is. Van, aki nem tud nemet mondani, mindig, mindenkinek segít, még akkor is, ha az a párkapcsolat vagy a család, a gyerekek rovására megy. A határok betartása érdekében – túl azon, hogy komolyan hallgatunk az önismeretünk diktálta korlátokra – célszerű igényelnünk a visszajelzéseket, különösen a párunktól.

Fotók: https://www.pexels.com/hu-hu/https://pixabay.com/https://unsplash.com/


0 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük