A gyönyörű kép a cikk címe alatt néhány – azt hiszem – fontos gondolatot ébresztett bennem. Szüleink, idős hozzátartozóink, más számunkra fontos idős emberek megérdemelnek tőlünk egyfajta speciális “gondoskodást”. Öregnek lenni alapvetően boldog állapot. Az ember kicsit bölcsebb és sokkal béketűrőbb lesz. De néhány óhatatlanul bekövetkező változást nagyon nehezen élnek meg az öregek, például a rövidtávú emlékezet romlását. Azt, hogy nem emlékeznek, elmondták-e nemrégiben azt a valamit, vagy csak gondoltak rá. Ezért kérlek, ha majd ugyanazt ismételgetik, ne torkold le őket azzal, hogy „ezt már ezerszer elmondtad”, csak hallgass meg őket, akár “ezredszer” is…

 

Agnes Beguin: Figyelj, és hallgass meg

 

Ha arra kérlek, hogy hallgass meg,
és te tanácsot adsz, akkor nem teljesíted kérésemet.

 

Ha arra kérlek, hogy hallgasd meg, mit érzek,
és te elmagyarázod, miért rossz az,
hogy úgy érzek, ahogy érzek, akkor megtiportál.

 

Ha arra kérlek, hogy hallgass meg,
és te azt hiszed, tenned kell valamit,
hogy megoldd a problémámat,
bocsáss meg, de akkor úgy érzem, hogy süket vagy.

 

Nem kértem mást, csak hogy figyelj, és hallgass meg.
Nem kértem, hogy tanácsolj, sem hogy tegyél valamit,
nem kértem mást, csak hogy figyelj, és hallgass meg.
Nem vagyok tehetetlen, csak gyönge és elesett.
Amikor megteszel valamit helyettem,

amit nekem kellene megtennem,
csak megerősíted gyöngeségemet és félelmemet.

 

De ha elfogadod, hogy úgy érzek, ahogy érzek,
még ha ez az érzés számodra érthetetlen is,
lehetővé teszed számomra, hogy megvizsgáljam,
és értelmet adjak az értelmetlennek.
S ha ez megtörtént, a válasz világossá válik,
tanácsra nincs már szükség.

 

Talán ezért használ sok embernek az imádság –
mert Isten nem ad tanácsot, sem megoldást,
csak figyel és hallgat.
A többit ránk bízza.

 

Tehát te is figyelj rám, kérlek, és hallgass meg!
És ha szólni akarsz, várj egy kicsit,
akkor majd én is tudok rád figyelni.

A vers persze elsősorban nem csak a korosztályok közötti, hanem mindannyiunk kommunikációs problémáiról beszél. Arról, hogy nem tudunk meghallgatni, mert közben is magunkra figyelünk. Nincs meghallgatás, nincs értő figyelem. Hallgatni pedig  átkozottul nehéz.

Egyrészt azért, mert passzívnak érezzük magunkat és mi minden áron tenni akarnánk. Erre vagyunk szocializálva. Azt tanultuk, hogy segíteni, tanácsot adni muszáj.

Másrészt azért, mert a csendnek van egyfajta nyomasztó ereje, amit mi nem bírunk elviselni, s ezért meg akarjuk törni azt.

Pedig a hallgatás nekünk lehetőséget biztosít arra, hogy meghalljunk mást, a szavak mögötti tartalom mélyére nézzünk, és előhívjuk magunkból ugyanazt az érzést, amelyről a beszélgetőpartner beszélni próbál. A csend esélyt ad arra, hogy meghalljuk azt is, ami kimondhatatlan.

A csend a fájdalmakkal küszködőnek is ugyanilyen esély arra, hogy rendezze belső érzéseit és gondolatait, s arra is, hogy talán a messzeségből meghalljon egy égi sugallatot, egy a fájdalmában alig hallható hangot, amelyben a későbbiekben talán akár saját istenének vigasztalását ismerheti fel.

Kategóriák: Saját írások

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük