Mit csinálunk, ami stresszt okoz? Túl későn indulunk el otthonról? Túl sokat vállalunk? Mindenáron meg akarunk felelni az elvárásoknak? Utolsó percre hagyjuk a jelentések megírását? Ha felismerjük a stresszt fokozó magatartási formáinkat, azzal megtettük az első lépést kiküszöbölésük irányába.

Mi az amivel a legtöbb stresszt okozzuk önmagunknak? Megengedjük, hogy mások felidegesítsenek bennünket. Mit tehetünk ez ellen? Ha felbosszant valaki, gondoljunk arra: “Miért engedjem meg neki, hogy elrontsa a kedvem?” Legfontosabb, hogy elhiggyük: nem az a célja, hogy felbosszantson minket. (Legalábbis nagy valószínűség szerint nem. És ezalól még férjünk vagy kamaszkorú gyermekünk sem kivétel. Őket is megilleti az ártatlanság vélelme.)

Próbáljuk inkább megérteni a másikat, sőt, együttérezni vele, ha lehet. Ezzel elsősorban nem neki segítünk, hanem saját magunknak. Sietnénk, de előttünk egy autós érthetetlenül lassan toporog. Ha szidjuk, mint a bokrot, csak magunkat idegesítjük fel. Képzeljük el: elromlott a kocsija, vagy eltévedt, és most próbálja kitalálni, hogy hol lehet. Neki teljesen mindegy, mit mondunk vagy gondolunk. Nekünk nem az.

Ha hagyjuk felidegesíteni magunkat, sőt, elmerülünk a bosszantó dolgok részleteiben, előrevetítjük a lehető legrosszabb következményeket, csak azt érjük el, hogy egyre rosszabbul érezzük magunkat a bőrünkben. Ezzel gyakran nemcsak a magunk, hanem mások életét is megkeserítjük.

Képzeljük el: óvodába sietünk a gyerekért, és beszorultunk egy forgalmi dugóba. Biztos, hogy el fogunk késni. Szidjuk az autósokat, a főnököt vagy az ügyfelet, aki feltartott bennünket, Budapest főpolgármesterét, az egész világot. Elképzeljük, ahogy sorra mennek haza a gyerekek, és a miénk, szegényke ott áll egyes egyedül. Már görbül le a kis szája, maszatos kezével könnycseppeket dörzsöl szét az arcán. Az óvónő persze türelmetlen. Morcos képet vág, talán foghegyről elereszt egy megjegyzést arról, hogy miféle anyja is van ennek a szegény gyereknek. Eközben egyre rosszabbul érezzük magunkat. Szívünk kalapál, gyomrunk összeszorul. Amikor végre odaérünk idegesek, zaklatottak leszünk, amit a kicsi biztosan megérez, és még rosszabbul érzi magát. El van rontva az egész délután.

Mit tehetünk ehelyett? Először is ismerjük fel minél előbb, hogy mit csinálunk. Ismerjük fel, hogyan sokszorozzuk meg önmagunk számára a stresszt, és jó úton vagyunk afelé, hogy egy rossz helyzetet még rosszabbra fordítsunk. Néha annyi is elég, ha azt mondjuk: „Már megint kezdem” Nézzük meg inkább, javíthatunk-e valamit a helyzeten? Választhatunk-e más útvonalat, felhívhatjuk-e az óvónőt mobiltelefonon. Ha nincs mit tenni, fogadjuk el a helyzetet. Igen, a gyerek szomorú lesz. Mivel tudnánk felvidítani? Tervezzünk valami vidám, szórakoztató elfoglaltságot délutánra. Képzeljük el, milyen jól fogjuk érezni magunkat. Mikor megérkezünk – a körülményekhez képest sokkal nyugodtabban – kérjünk elnézést az óvónőtől és a gyerektől is. Ne mentegetődzünk, ne hibáztassunk senkit. Töröljük le a könnyeket, és ajándékozzuk meg a gyereket és magunkat is egy vidám délutánnal.

 

Kategória: Saját írások

0 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük